Prológus

Prológus

            – Én örökké veled leszek, Lana! – sóhajtotta a kékszemű férfi zokogó kedvese göndör fürtjeibe. – Soha többé nem hagylak magadra!

            – Azt hittem, hogy sohasem térsz vissza a háborúból, George!

            – Megígértem, hogy visszajövök…

            – De azt is megígérted Lady Margaretnek, hogy őt veszed feleségül! – szipogta a gyönyörű szőkeség.

            – Azt csak azért hazudtam, mert te elhagytál… vissza akartalak csábítani, kedvesem!

            – Már nem számít – rázta meg fejét a lány –, visszatértél és soha többé nem engedlek el!

            – Nem is hagynám! – sóhajtotta George, majd angyali csókot lehelt szerelme lágy, csábító ajkaira, s fáslival bekötözött keze meg sem állt Lana fűzőjéig, amelyet játszi könnyedséggel oldozott ki. 

Vége

            Aida Steele alig tudta visszafogni lányos sikolyait, ahogy legújabb kedvenc regénye utolsó sorain futott végig. Legszívesebben sírt volna, annyira elöntötték az érzelmek, de nem tehette. Jelenleg épp történelem órán ült, és nem bukhatott le, hogy nem figyel. Ismét. Rettentően rossz szokása volt, hogy sohasem jegyzetelt, ugyanis folytonosan szerelmes regényeit bújta az összes tanórán. Többször is kapott már új iskolájában büntetést emiatt, de ő egyszerűen nem tudott leállni szenvedélyével. Sőt, nem is akart. Nem érdekelték a jegyei, sem az, hogy hol fog majd gimnázium után továbbtanulni, csupán az foglalkoztatta éjjel-nappal, hogy beleképzelhesse magát a regények főhősnőinek bőrébe. Ő is erre vágyott. Perzselő romantikára, elemésztő szenvedélyre, drámára, katarzisra, majd egy öröklétig tartó boldog életre, meg akarta találni a hercegét. Azonban erre ő oly kevés esélyt látott egyszerű tizenhét éves lányként, akit a mindennapokban csak a családja férfitagjai vették körül, ugyanis egy lánygimnáziumba járt. Apja túlságosan féltette őt.

            – Istenem, George olyan csodás… bárcsak nekem is ilyen barátom lehetne! Aki félt, aki szeret, akinek hercegnő vagyok! – motyogta lelkesülten félhangosan, de nem elég halkan.

            – Újra meg kell büntetnem önt, Miss Steele? – állt meg előtte bajszos történelemtanára szigorú tekintettel.

            – N-nem, Mr. Morris! – dugta sietősen a padba a kötetet Aida, de már késő volt. Mr. Morris lehajolt és kivette a rejtekből a könyvet.

            – Szóval nem?

            – E-elnézést, Mr. Morris! – hebegte fülig pirulva a lány.

            Ekkor hangosan felröhögött az osztály minden tagja.

            – Javíthatatlan vagy, Aida! – hallotta a lány mindenhonnan, azonban ő ügyet sem vetett rá, csupán egy félmosollyal megvonta vállát és bűnbánóan nézett tanárára.

            Csupán egy hónapja járt ide, amióta ebbe a városba költözött, de máris hozzászokott. Rengeteg barátja lett, és ugyan nem éppen a legjóhírűbb településről volt szó, ő mégis szerette. Tudta, rendőr apja rendet tart majd és éppúgy meg fogja védeni, mint három izomkolosszus bátyja.

            Óra után azonnal hazaindult, hogy újabb regény után kutathasson az inetrneten. A holnapi nap fontos vizsgát fog írni az egész osztály, de ez őt nem érdekelte. Csak azon járt az agya, hogy találjon még egy olyan csodás férfikaraktert, mint amilyen George volt.   

            Széles mosollyal szépvágású száján bandukolt az utcán, teljesen kizárva a külvilágot. Mígnem olyan történt, ami kiszakította őt nyugodt képzelgéséből.

            – Adjátok vissza! – szipogott egy kisfiú egy sikátorban, akit négy felnőtt férfi vett körül. Az egyik lefogta, míg a másik a pénztárcájában kutatott.

            – Minek egy ilyen kis vakarcsnak kétszáz dolcsi?! – háborgott az egyik.

            – Az a zenetanáromnak van! Kérlek, engedjetek el!

            Aida némán figyelte a jelenetet. Nem tudta, mit kéne tennie, de abban biztos volt, hogy nem fogja hagyni, hogy bántsák szegény kisfiút, aki legfeljebb tíz éves lehetett.

            – Hé! – kiáltott oda magából kikelve, egyenruhája sötétkék szoknyája meglebbent a szélben. – Azonnal hagyjátok békén!

            A négy férfi egyszerre fordult felé, ekkor már egyáltalán nem tűnt olyan jó ötletnek ez a kis akció. Látta rajtuk, hogy irgalmatlanok, az egyiknek még egy csúnya vágás is elcsúfította az arcát.

            – Nicsak! – lepődött meg a fiút tartó, aki azonnal ledobta a gyermeket. Az nagyot nyekkenve huppant a földön. – Micsoda vörös cicababa, látjátok, fiúk? – nyalta meg cserepes száját a tüsi hajú.

            – Az bizony! – bólogattak a többiek, és egy emberként kezdtek közeledni a reszkető Aida felé.

            A lány menekülni próbált, már épp sarkon fordult, de ekkor az egyik erős markával elkapta és berántotta a sötét sikátorba. Nem eresztette Aidát, elkapta érdes ujjaival a gyöngéd, fehér nyakát és feszesen tartotta. A többi úgy állt körülötte és lihegett, mint holmi kiéhezett kutyák.

            – Szerintetek mit csináljunk vele? – kérdi egy szakállas.

            – Nekem lenne pár tippem! – sziszegett Aida fülébe fogvatartója.

            – Csinálhatnánk pár fényképet is! – javasolta a harmadik.

            – Ja, aztán el is adhatnánk őket! Ismerek egy boltot, ahol sokat adnak az ilyesmikért! – ötletelt a negyedik.

            A vörös hajú lány szemébe könnyek szöktek. Tudta, ha sikítana, csak rosszabb lenne, így csendesen, reszketve tűrt, mi történik, és reménykedett, hogy megmentik.

            – Először is ettől szabaduljunk meg… – emelte meg kissé a sebes arcú fogvatartója a sötétkék szoknyát.

            – Hé, köcsög! – harsant fel egy ismeretlen hang a hátuk mögül. – Én a helyedben nem tenném!

            – Mégis ki a?!... – fordultak meg egyszerre.

            A sikátor szabad résében egy magas, karcsú, mégis izmos, fiatal fiú állt. Barna, göndör haját égszínkék szemébe fújta a szél, ami megmozgatta a rajta lévő kicipzárazott bőrdzsekit is.

            – Az olyan pöcsök, mint ti, sohasem fognak normális nőt találni maguknak… – dörmögött hangja vészjóslóan.

            – Mégis ki ez?! – kérdezte rémülten az egyik férfi a másiktól.

            – Azt hiszem ő Harry Styles… úgy hallottam, hogy egyszer egy rúgással döntött ki egy villanyoszlopot! – hebegte a tágra nyílt szemekkel a tüsi hajú.

            – De ez még nem jogosít fel titeket arra, hogy ilyet csináljatok! – folytatta a hős.

            Aida résnyire nyílt ajkakkal bámult a fiúra, aki szembe mer szállni négy másikkal. A fiúra, aki meg fogja menteni.

            – Harry Styles… – szepegte magában. – Ő az én hercegem!